Egy csomó minden eszembe jutott mostanában a kapcsolataimról és elég nehéz rádöbbenni, hogy amit korábban olyan marhára tudtam, hogy kit melyik zsákba pakoljak és mit akarok, az most valahogy olyan homályos.
Olvasom a Gyűrűk Urát és teljesen értem, hogy miről beszélnek és mit éreznek. Próbálnak átkelni a Holtlápon, és mindenen aggódnak, egymásban sem annyira bíznak talán, mert Gollam kicsit belebarmolt a viszonyukba, de a vezetőjükre se tennék fel az életüket, kétes a végcél, a láb egyre nehezebb, bujkálni kell a Sárga Nap és az orkok elől, és mindeközben egy keskeny sávon egyensúlyozni és figyelni, hogy ne lépj félre, mert akkor bizonyosan beleragadsz a lápba, s senki ember fia onnan ki nem húz. A legszebb persze az egészben az a rész, amikor a holt arcokat látják a mocsárban, amikor azt mondják, nem követhetik a fényeket, mert odavesznek, az évszázadok óta ott heverő holttestek közé süllyednek és vége lesz a nagy menetelésnek.
Szóval értem az egészet. A láp, a sárga arc, a gollam, a bizalmatlanság, a kétségek, a fáradtság, még a holt arcokat is látom. Csak épp nem tudom eldönteni, melyikük holt és melyikük kelthető még életre. Talán én is olyan naiv vagyok, mint Frodó, aki fel akarja húzni egyiküket a mélyből, és nem veszi észre, hogy képtelenség, lemarad és talán kis híján bele is fúl a bűzös mocsárba. Talán az az arc akit én kergetek és próbálok a saját lápamból megszabadítani, talán ő is halott már, talán ő is csak egy letűnt kor maradéka, aki még egy gyenge fuvallatot küldött felém, hátha olyan leszek mint azok a fiatal nyírfák, akik a legkisebb szellőre is földig hajolnak, és talán kicsit hasonlítok is rájuk.
Talán ezt most befejezem, mert ködös lett az egész, de majd alkalomadtán folytatom. Remélem hamarosan. Emlékszem, régen borzasztó sokat segített hogy kiírtam magamból mindent. Ha másra nem is jó, legalább rendszerezve visszanézhetem.
Utolsó kommentek